Gazdálkodó őseink – Szigliget gazdasága 1700-1914-ig

Kategória: Szigligeti történetek

Tartalomjegyzék

 

Mielőtt elkezdenénk tárgyalni a címben szereplő témát, szeretném jelezni, hogy a kutatómunkához főleg az 1860 és 1914 közötti egyházi anyakönyvekben szereplő adatokat használtam fel. Ezeket a badacsonytördemici plébánián vezették, és Kovács Károly plébános úr bocsátotta rendelkezésemre, amit szeretnék itt megköszönni. Köszönet jár még Takács Józsefnek a lektorálásért és az információkért, valamint Szabó Tibor Andrásnak, aki szintén segített a kutatómunkában.
Miről is fog szólni ez az írás? Főleg az 1800-as évek második felének és az 1910-es évek elejének szigligeti gazdaságairól. Mivel a fő termelési szektor a mezőgazdaság volt, és ez túl nagy merítés lenne, így az akkori lakosság 80 százalékának neve most kimarad a cikkből, inkább az alkalmazottakra koncentrálunk.
Az 1700-as év úgy köszöntött Szigligetre, hogy a török dúlás után füstölgő romok maradtak a falu helyén. Ezt az állítást sok, a faluval foglalkozó irodalomban hangoztatták (természetesen átfogalmazva), de megkérdőjelezendő az igazsága. Az biztos, hogy a török elleni harc lecsökkentette a népességet a településen, ugyanakkor az adózás miatt egyik félnek sem volt mindegy, hogy mennyire pusztítja el a lakosságot. Valószínű, hogy az őslakosság egy részének leszármazottai az 1700-as évek elején is a településen éltek. A lakosság másik részét a várban szolgáló zsoldosok leszármazottai alkothatták, és valószínűleg a kevésbé elpusztított országrészekből (Felvidék) is települhettek ide gazdálkodók, két családról tudunk, akik onnan érkeztek. A várhegy keleti oldalán és a Királyné szoknyájának lejtőin már az 1500-as években is folyt a bortermelés, ez a hagyomány pedig megmaradt később is. A Martonfalvay Imre által építtetett vároldali pince (az Esterházy pince elődje), valamint a később készült Öreghegyi pince (ma Almás pinceként ismert) jelzi, hol voltak a fő szőlőtermő területek.
Az 1715-ös országos összeírás az alábbi vezetékneveket említi falubeliként: Csik, Vadász, Orbán, Halápy, Hajnal, Szántó, Kankó, Konkoly, Czip, Vizeli, Vigánti, Kondor, Csoma, Takács, Nagy, Szekeres, Batéki, Kiss, Varga, Szőrő, Szabó, Kurdi, Nagy, Komoróczy, Szabó, Rácz, Hegyi. Ezekből a nevekből ma már csak elvétve található Szigligeten, ugyanakkor láthatjuk majd, hogyan változott a népesség összetétele. Az 1700-as években a korábbi birtokos, a tóti Lengyel család rendelkezett Szigliget jobbágyaival. A településről a Mária Terézia által elrendelt Urbárium leírása ad bővebb tájékoztatást. Az urbárium a földesurak és a jobbágyok viszonyát igyekezett rendezni. Ez az 1767-es irat jelzi, hogy Szigliget oppidium, tehát mezőváros. Leírják benne, hogy az urak (Lengyel család) körülbelül 30 évvel korábban próbálták rendezni az úrbéri viszonyokat a település vezetőivel, de ők ezt nem fogadták el, ugyanakkor a törvényileg előírt szolgáltatásokat megtették uraik felé a helybeliek. Tudni kell, hogy egy mezőváros lakóira más szabályok vonatkoztak, mint egy falura, így bátrabban felléphettek uraik ellen. Leírják továbbá, hogy mindenki, akinek van szarvasmarhája, hét napot szolgál egy évben az állatával, anélkül pedig tizenkettőt. Emellett kötelező a hajóvontatási tevékenység a Balatonon és a bozóton (ez jelzi az akkori vízügyi viszonyokat is). Egy 1795-ös térképen (Győry József rajzolta) még feltüntetik a Réhelyben levő kikötőt (rév Fonyód felé), így ekkor még használatban lehetett, itt vontathattak a jobbágyok akkoriban. Aki nem rendelkezik marhával, az tizenkét napot köteles gyalogosan szolgálni, emellett a hajós vagy gyalogos postaszolgálat lebonyolítása Fonyód és Szigliget között is rájuk hárult. Szigliget kocsmáját a város (!) üzemelteti, és a halászat hasznának a tíz százaléka is a városnál marad. A szántóföldek állapotáról is van adat. A gazdagabb rétegnek négytől hét holdig terjedő nagyságú földje volt. A legeltetés szempontjából fontos rétek hiányoztak, többnyire bozótos területek vannak, ez főleg a Balaton magas vízszintjével állt kapcsolatban. Ezáltal a legeltetés is korlátozott volt, így a szántáshoz használt szarvasmarhán kívül nagyállattartás nem lehetett ekkor jellemző. Nagyon fontos, hogy leírja a dokumentum, hogy négy marhát szoktak egyszerre az uraság szolgálatára bocsátani, ezeket pedig a helyi majorban használják. Itt a faluközpontban levő majorról van szó, amelynek épületei már álltak ebben az időben. A szigligeti parasztok kilencedet nem fizettek, csak a szőlők után hegyvámot, valamint az egyházi tizedet. Az egyik mondat szerint „Puszta hely egy sincs az helységben”, tehát minden művelhető mezőgazdasági területet bevontak akkoriban a termelésbe Szigligeten. Az urbarium megemlíti, hogy a településen egy örökös jobbágy sincs, hanem mind szabadosak, eszerint nem függenek a földesuraktól olyan mértékben, mint sok más helyen.


A leírás végén megjelennek szigligetiek nevei is. Aláírta Zsiborács Márton bíró, Lukácsa István, Molnár János, Tóth István, Juhász János, Kovács Mátyás, Bakos Ferenc, Szabó Márton, Németh István, Hidasi Imre. Ha ezekhez a nevekhez hozzátesszük egy 1780-as összeírásban szereplő más vezetékneveket is (Fatér, Varga, Kosaras, Mátyás, Jánka, Gadácsi, Szántai, Sipos, Sóstai, Bakonyi, Kötél), érezhető, hogy mai szigligeti fülnek sokkal ismerősebben csengenek, pedig csak 65 év telt el az előző összeírás óta. Ennyi változás történt ilyen rövid idő alatt a falu összetételében. Az 1780-as úrbéri összeíráshoz tartozott még pár pontosítás a 13 évvel korábbihoz képest. Jelzik, hogy a szarvasmarháknak elegendő legelője és itatója van, az erdőkből pedig ingyen termelhető ki a tűzrevaló. Van lisztes malom a határban, ez pedig a mai Szeszfőzde volt. Dicsérik a jó szőlő- és bortermést és leírják, hogy a szigligetiek eljárnak dolgozni a környező szőlőhegyekre is. Ugyanakkor panasz van a földek minőségére, amelyeken a búza nem, csak a rozs, zab és a kukorica terem meg. Továbbra is probléma a kaszálók hiánya, és sérelmezik, hogy nincs helyi piac, ahol a terményt eladhatnák. Ez változott az 1800-as évek elején, ekkor Szigligetnek már volt vásártartási joga. Ekkor már minimum három majorja volt a falunak (Cifra, falusi, Patacs), így igen élénk gazdasági élet folyhatott akkoriban Szigligeten. 1809 után mindhárom kikerült a Lengyel család kezéből, 1818-ban a Ciframajor Taródházi Kiss Ignácé volt, a Patacs és a falusi major pedig a Puteani családé. Az 1850-es években aztán szépen megszaporodnak a forrásaink, így ezek elemzésével folytatjuk. Az 1854-55-ben készült II. katonai felmérés szerint a későbbi Kongói major helyén, Lesence és a Világos patakok közti területen Schäferei volt, tehát valószínűleg juhtenyésztés folyt a területen, a Gestüt kifejezés pedig lótenyésztésre utal. Jelöli a Ciframajort is, valamint a faluközpontban több nagyobb épületet, ezek voltak a falusi major ma is álló épületei. Hasonló információ van az 1846-os határok térképén, az 1858-as kataszteri térkép viszont egészen páratlan információforrás. Nem csak a birtokosok földjei, de a paraszti parcellák is nevesítve vannak rajta. Összesen 1590 parcellára voltak osztva a szigligeti mezőgazdasági területek, amelyeket a Kovács György szigligeti bíró által aláírt térképen feltüntetnek. A külső területeken ekkor a Puteani és a Forgách család osztozott, a helyi lakosság pedig a Réhelyen, az Iharoson, a Külső- és Belsőhegyen, a Szőlőhegynek nevezett Királyné szoknyáján, a Csukon, valamint a Füzeskerti részen.
Mint említettem a cikk elején, az anyakönyvekben szereplő adatokat 1860-tól dolgoztuk fel. Ettől az évszámtól kezdve szeretném bemutatni a különböző szigligeti pozíciók betöltőit, hiszen az anyakönyvi bejegyzésekben mindig oda volt írva a foglalkozás is. A legnagyobb számú csoporttal, a földművesekkel, vincellérekkel, napszámosokkal és béresekkel most nem foglalkozom. Természetesen csak azok kerülnek be a vizsgálatba, akiknek született gyermekük, vagy keresztszülők voltak.
Először az 1860-tól 1890-ig terjedő részt fogjuk vizsgálni. A nevek után zárójelben leírt évszámok a személy első anyakönyvi említésének évét rögzítik. 1860-ra már valószínűleg négy major üzemelt, hiszen a Kongói juhászat is gazdasági központtá alakult.
Vegyük először a Kongói major alkalmazottait. Ez az egység végig a Puteani család tulajdonában volt egészen 1910-ig. Lovász és csikós volt Bálint László (1860), majd Zöld János (1889) juhász Szőke István (1865), Takács András (1868) és Kiss Ferenc (1887). Hajdúként szolgált Rédei Lajos (1865), erdőkerülőként Major Péter (1878), csőszként pedig Izsó János (1889) állt alkalmazásban. A Kongói majorban lakott, és az innen nem messze fekvő malomban dolgozott molnárként Molnár Lajos (1872), majd Egresi Lajos (1880). Urasági gazda beosztásban dolgozott Német Mihály (1882), kocsisként Bicsérdi Lőrinc (1884) és valószínűleg Bíró István (1887) is.
A Patacs major szintén Puteani József tulajdona volt, és valószínűleg ő is alapíthatta. Juhászként dolgozott Városi Vendel (1865) és Altner Péter (1876). A Városi családnál érdemes megemlíteni, hogy Városi János (1865) és Városi Mihály (1867) is juhászként dolgozott Szigligeten harmadik testvérükkel egyetemben, de róluk nem derül ki, melyik egységben. Kanász volt Tasler József (1880), gulyás pedig Somogyi Péter (1881). Látható, hogy ez nem volt egy nagy létszámú mezőgazdasági üzem, ugyanakkor a létszámot gyarapíthatták a vándorcigányok, akik többször is a Patacsban húzták meg magukat (erre utal a Kódisgödör elnevezés is). Itt született gyermeke László Józsefnek (1866) vagy Balogh Mihálynak (1867).


A Ciframajort Taródházi Kiss Ignác alapította, bár eléggé tékozló életmódot folytatott, mégis megfelelően lerakta ennek az üzemnek az alapjait. Kiss Ignác után a lánya, Kiss Terézia felesége, Inkey Antal szerezte meg a majort, majd a halála után az újabb férj, Majthényi István birtokolta. Majthényi és Kiss Terézia gyermeke, Majthényi Eszter hozományul a Ciframajort is Forgách Antal birtokai közé juttatta, majd tőle vette meg Freystädtler Antal, és ő, valamint fia, Jenő olyannyira felfejlesztették, hogy 1900 körül a falusi majorral vetekedő erejű mezőgazdasági egység volt. Ennek ellenére az első bejegyzés csak 1864-ből való, és Pintér Pálról szól, aki juhászként dolgozott, mint ahogy Cser Ferenc (1867), Csali János (1868) és Nagy József (1874) is. Kasznár, vagyis gazdatiszt volt Gruber József (1868), Bata János (1873), Talabér Ferenc (1876) Menczeli Imre (1881), Fülöp János pedig kocsis. A sertéseket Szép János (1873) őrizte, a marhákat pedig Nyers István (1881). Pintér Mária (1882) szolgálóként szerepel a nyilvántartásban. Gazdaként, tehát valószínűleg irányító pozícióban dolgozott Németh Mihály (1884 – nem azonos a korábban a Kongónál említett druszájával). A Ciframajornak is megvolt az urasági hajdúja, a felsőperesznyei születésű Csatovics József (1888) látta el ezt a feladatkört.
Lássuk a falusi majorban dolgozókat. Valószínűleg Szívós János (1861) volt ennek az egységnek a gazdatisztje. Szolgálóként dolgozott itt Sóstai Terézia (1868), bognárként Varga József (1869), kocsisként Ferenczi Pál (1870), kanászként Németh Flórián (1874)
A fent felsoroltakon kívül a nagy többségnél nem volt odaírva, hogy melyik egységben dolgoztak, így őket csak névvel tudjuk felsorolni, zárójelben feltüntetve a foglalkozást, és ha nem az Ófaluban laktak, vagy szolgálati lakásban, akkor a lakóhelyet is.
1860: Jankó Ferenc (halász), Kovács György (halász, Szigliget hegy), Lancz János (kocsis), Markó(f) Antal (uradalmi kocsis), Pajor János (marhapásztor, cselédlak), Pintér Ferenc (juhász), Szabó György (kertész), Szabó János (molnár), Szigeti Ferenc (takács), Végh Péter (pintér, vároldali pince)
1861: Czili András (kovács), Hatyka Varga János (béres), Ihász Ferenc (halász), Kosaras Julianna (cseléd), Kosaras Sándor (hajdú), Kovács Ferenc (csordás), Kovács Ferenc (kanász), Takács István (kovács)
1862: Ágoston Pál (ispány), Farkas József (kocsis), Flaxmayer Ferenc (kertész), Hatos Mihály (kerti szolga), Horváth Mihály (kanász, pásztorház), Husz Ferenc (ispány), Menyhárt Sándor (halász), Polgárics János (molnár), Takács Anna (szolgáló), Varga Gergely (hajdú)
1863: Horváth János (molnár), Ihász István (halász), Kiss Ferenc (kertész), Nagy Imre (hajdú), Németh Antal (takács), Sóstai Klára (szakácsnő), Takács József (kanász), Tallián György (kocsis), Tóth Mihály (hajdú), Tóth Miklós (halász, Szigliget hegy), Tóth Nagy István (halász, Szigliget hegy), Zöld János (gulyás)
1864: Horváth Rozália (szolgáló), Jankó Gábor (vincellér), Kalmár István (bodnár), Kocsis Mihály (béres, cselédlak), Krászli József (molnár), Pető János (kovács), Pintér Ferenc (molnár), Sipos Pál (béres), Varga Mihály (halász), Vastag Sándor (halász)
1865: Fejér Ferenc (kanász), Jankó Mária (szolgáló), Janzsó Márton (kocsis), Klucsek Gábor (szabó), Lákics Ignác (juhász), Lencz János (gulyás, cselédlak), Lőrincz István (kertész), Mohos János (juhász), Németh Mihály (lovász), Resze Lajos (kovács), Schlingelhof Károly aranyműves),
1866: Dervanicz Imre (takács), Fekete János (kovács, kovácsház), Horváth Ferenc (kocsis, kertészház), Illés János (vincellér, Szigliget hegy), Janzsó Rozália (szolgáló), Salkovics Károly (mérnök), Varga Antal (csősz)
1867: Bognár József (kocsis), Bognár József (lovász, cselédlak), Gadácsi Anna (szolgáló), Káldi Mihály (béres szolga, cselédlak), Ruiber Anna (szolgáló)
1868: Fercsák György (juhász), Horváth Ferenc (kocsis, cselédlak), Kovács Imre (halász), Kovács Zsigmond (inas), László Pál (gulyás), Lics András (juhász), Németh Mihály (kocsis, cselédlak), Pataki István (kocsis), Tormási József (mester, tiszttartó), Tóth István (halász)
1870: Bálint László (gulyás), Horváth Antal (iskolamester, mesterlak), Kolosi Rozália (szolgáló), Paulics István (kovács), Pupos Rozália (szolgáló), Régel Antal (molnár)


1871: Barkóczi Mihály (kanász), Bognár József (kocsis), Kovács Ferenc (csordás), Kovács György (halász), Kovács István (halász), Szőlősi Ferenc (kanász, pásztorlak)
1872: Golobár Ferenc (vincellér, vár szőlő), Milánkovics Julianna (szolgáló), Sóstai Czanka Terézia (szolgáló)
1873: Illés János (vincellér, vároldali szőlő), Király Viktória (szolgáló), Magyar József (bodnár), Molnár Sándor (bognár), Nétzli János (kocsis), Szita Sándor (kasznár)
1874: Cselle József (felügyelő, kulcsár), Kovács Pál (halász), Nyuszal János (molnár), Petz József (kertész), Rudecsi Károly (szabó), Száilinger Gábor (kocsis), Sziládi János (csordás), Tóth József (halász, Szigliget hegy), Tóth Miklós (halász, Szigliget hegy), Vecsei Lajos (kulcsár, feleség Cselle Mária)
1875: Oszlányi István (kanász)
1876: Fercsák Ferenc (juhász), Horváth Péter (vincellér, vároldali szőlő), Lakat István (csordás), Röst Erzsébet (szolgáló), Röst Mária (szolgáló), Szabó István (kocsis)
1877: Horváth Mihály (kanász), Kiss Ferenc (kanász), Kompos István (gulyás), Kovács Zsigmond (vadász, Szigliget hegy), Lukácsa Bálint (kocsis), Márkus Sándor (urasági inas), Németh Erzsébet (szobalány), Szép János (kanász), Szűts György (kulcsár)
1878: Szabó István (kocsis), Triska Ferenc (kertész)
1879: Csökli István (cipész), Lakat Julianna (szolgáló), Pajor József (kertész)
1880: Horváth István (juhász), Resze Gábor (kovács)
1881: Kaposi Lőrinc (kovács), Marton Kelemen (csizmadia), Németh Mihály (hajdú), Szabó Mária (szolgáló)
1882: Czanka Erzsébet (szolgáló), Horváth István (molnár), Incze Sándor (gazda), Jankó Mária (szolgáló, Szigliget hegy), Kocsis Mária (szolgáló), Lakat Erzsébet (szolgáló), Varga Rózsa (szolgáló)
1883: Bentsik József (kanász), Ferenczi János (kocsis), Lakat József (pásztor), Mencseli Rozália (szolgáló), Szabó István (kőműves), Szabó Mária (szolgáló)
1884: Horváth György (molnár), Kálmán Márton (kanász), Mohos József (juhász), Nagy Ferenc (erdős)
1886: Steinbach Ferenc (cseléd)
1887: Bali Miklós (cseléd), Bálint László (cseléd), Hermann Ferenc (asztalos), Horváth János (juhász), Horváth János (urasági cseléd), Imre Rozália (cseléd), Körmendi Julianna (cseléd), Lakat István (cseléd), Szánti Péter (cseléd), Varga István (kocsis)
1888: Kiss József (cseléd), Szántói József (kanász)
1889: Farkas Károly (gulyás), Jánka József (kovács), Kovács Mihály (cseléd), Lakat István (gulyás), Markóf Pál (kertész), Nagy Ede (kovács), Pap István (gulyás), Szabó István (cseléd), Szente Mihály (gulyás), Varga István (gulyás).
Érdemes foglalkozni a falu tanítóival, mielőtt továbblépünk az időben. Feljegyzések alapján tudunk pár nevet, akik közül az első Török József. Ő 1770-ben volt kántortanító Szigligeten, de érdeklődés hiánya miatt iskolai foglalkozás az adott évben nem volt. Érdemes tudni, hogy akkoriban korán munkába álltak a parasztok gyerekei, így nem jutott idő a tanításukra. Hét évvel később már Pozsgai László volt a falu tanítója, és ekkor 3 gyermek oktatása folyt. Majdnem száz év múlva, 1871-ben Csákós György látja el a feladatot, majd két év múlva már Bona János szerepel az anyakönyvekben, mint oskolamester és kántortanító. 1874-ben ismét változik a kántortanító személye, Horváth István tölti már be ekkor a pozíciót, de egy forrás szerint ekkor két tanító volt a faluban, így valószínűleg Bona is aktív volt még. Horváth Istvánról tudjuk, hogy 1849-ben született, és 1883-as haláláig tanított Szigligeten. Utóda a keszthelyi származású Lakits József volt, aki 1911-ben együtt tanított az első világháborúban elhunyt Jánka Istvánnal, aki egy 1913-as anyakönyvi bejegyzésben osztálytanítóként szerepel.
Szigligeten megfordultak az akkoriban utazgató kereskedők is, ezek egyike volt a német vagy osztrák származású Friedrich Kraincz, aki keresztszülőként szerepel feleségével az anyakönyvben egy 1871-es bejegyzésben. Egy másik kuriózum volt a bukoviki születésű, szerb származású Djordje Marinkovic, aki medvehajtóként járta feleségével az országot, és a gyermekük éppen Szigligeten született meg 1897 márciusában.


1890 azért lett vízválasztó, mert ebben az évben volt egy népszámlálás, ahonnan értékes adatokat kaphatunk a faluról. Szigligeten 146 lakóház volt, ezekben 189 lakás. A családi háztartások száma 216, az ezekben élő a férfi családfőké 186, a női családfőké 30, a férfi családtagoké 251, a nőké 446. Rajtuk kívül 11 férfi és 10 nő élt a faluban, nem családi háztartásban. Összesen tehát 448 férfi és 486 nő lakott ekkoriban Szigligeten. Ebből a létszámból ketten szolgáltak 1890-ben a hadsereg kötelékében. Érdekes a származási összetétel kérdése, ezzel még később is fogunk foglalkozni. Eszerint 294 férfi és 330 nő volt szigligeti születésű, a betelepülők közül 124 férfi és 129 nő Zala megyei, a többiek máshonnan érkeztek, 1 férfi származott Alsó-Ausztriából (ő valószínűleg Steinbach Ferenc volt). 1890-ben a legidősebb férfi 80, a legidősebb nő 89 éves volt a községben. A legnépesebb korosztály a férfiak körében pedig a 0-5 éves korig terjedő volt (68), 51 férfi volt 31 és 40 között, 56 pedig 41 és 50 év között. A nőknél is hasonlóak voltak az arányok, legfeljebb 5 évesek voltak 92-en, a második legnépesebb korosztály a 31-40 év közöttiek, akik 76-an voltak. Szigligeten 1890-ben 380 férfi és 394 nő volt 6 éven felüli, az írni-olvasni tudást az ő esetükben vizsgálták. 250 férfi (66%) és 141 nő (36%) rendelkezett mindkét készséggel. 6 férfi és 25 nő csak olvasni tudott. A 60 év feletti férfiak fele tudott írni-olvasni, az ebbe a korosztályba tartozó nőknél ez az arány csak 6 százalék volt. A lakosság 96,8 százaléka (903 fő) volt római katolikus vallású, 0,4 százaléka (4 fő) volt református, 0,2 százaléka (2 fő) evangélikus. Zsidók 25-en voltak, ez 2,6 százalék.
Így közelített tehát Szigliget lassan a századfordulóhoz. A falu egyik mintaüzeme a Ciframajor volt, ahol lassan a gépesítés is komoly szerepet kapott. Az itt dolgozó két gépészkovács, a nyirádi származású Pillinger Ferenc (1902) és az iszkaszentgyörgyi Kobza Lajos (1904), valamint a gépápoló Vakler József (1912) is ezt bizonyítja. A kiterjedt mezőgazdaság igényeit a kocsisok munkája is igyekezett kielégíteni, akik a korábban felsoroltakon kívül név szerint Gárdonyi Miklós (1891), Mohos István (1900), Borbás István (1902), Mogyorósi István (1905), Stummer József (1907), Erdélyi (Eördög) István (1907), Nagy József (1907), ifj Gadácsi Pál (1908), Varga Károly (1908), Czakó György (1909), Németh Károly (1911), Barka Ferenc (1912), Nyírő István (1912), Szalai József (1912). A jó gazdasághoz természetesen vezetők is kellettek, Csatovics után Szabó József (1893) lett az uradalmi hajdú és majorgazda egy személyben, majd a szabadkai származású Schäffer Hermann, a zsidó származású gazdatiszt irányította a Ciframajort. Róla egy 1899-es bejegyzésből értesülünk, amikor a fia kikeresztelkedett. 1903-ban már Reider Antal irányít majorosként, 1911-ben Bálint József, 1913-ban pedig Somogyi Lajos István a majorgazda.
Az üzem vezető ágazata természetesen továbbra is az állattartás volt. Az ehhez kapcsolódó alkalmazottak a következők voltak: Borbély Ács László (1892), Gauzberger Ferenc (1904), Horváth György (1908) és Kocsis Péter (1910) gulyások, Orovicz István (1892) juhász, Simon Mária (1898) Marton Lajos (1905), Vas István (1907), Horváth István (1908) és Kecskés Sándor (1914) kanászok, Kerék István (1903) csikós, Horváth Lőrinc (1905) tejkezelő. Kovácsként dolgozott a Ciframajorban Német Sándor (1891), kőművesként Steikszner József (1896), uradalmi gazdaként Nagy József (1902), Sabján János (1905) és Horváth Lőrinc (1908), erdősként Lukács András (1907), mezőőrként Nagy Lőrinc (1910), bognárként Mihályfi Antal (1913) és cselédként Falati Rozália (1913).
A következő vizsgált egység a Kongó major, amely kezdett veszteni jelentőségéből, ráadásul fekvése folytán inkább Nemesvitával volt kapcsolatban. Az itt dolgozók közül ismerjük Kiss Ferencet (1891), aki birkapásztorként dolgozott, Bicsérdi Lőrincet, aki korábban kocsisként, 1896-ban pedig csőszként állt alkalmazásban. Ugyanebből az évből van feljegyzés Molnár Lajosról, mint kocsis, majd 1897-ből Horváth Ferencről, aki juhászként dolgozott. A Kongó majort 1898-ban a nagyvázsonyi származású Makk Pál uradalmi ispán irányította. Az utolsó szigligeti anyakönyvi bejegyzés 1913-ból és egy évvel későbbről származik, Keszőcze Lajos bányagépészként dolgozott a kongói bányában, Ványik István pedig bányászként. Erről a bányáról nem igazán tudunk érdemleges információt.


A Patacs majorból mindössze két említés van a vizsgált időszakban (1890-1914). Az egyik Fáró György (1891), aki erdősként dolgozott, valószínűleg az Antal-hegyen. Ha már előkerült az Antal-hegy neve, érdemes megemlíteni, hogy ezt a földrajzi elnevezést az anyakönyvben először 1906-ban írják le, mint Szabó Anna vincellér lakhelye. A Patacs major másik említett dolgozója Mecséri József (1896), aki furfametszőként szerepel. Ez a foglalkozás kissé rejtélyes, pontosan nem tudtam beazonosítani a munkakörét. A major sorsa kevéssé dokumentált, elég valószínű, hogy a századfordulón már hanyatlófélben volt.
Végül foglalkozzunk a falusi majorral, amely később, Esterházy Pál alatt veszi át a teljes vezető szerepet. Az biztos, hogy 1912-ben már ő volt a birtokosa, hiszen Kecskés Károly kocsis az anyakönyv szerint a grófi majorban lakik. Mivel a Puteani család „csak” bárói ranggal rendelkezett, kizárásos alapon bizonyító erejű ez a bejegyzés. Ugyanígy szerepel lakhelyként a grófi major Bujtás József (1913) neve mellett. Több, erre a majorra utaló bejegyzés nincs az anyakönyvben a vizsgált időszakban, de ez nem jelenti, hogy nem működött volna. Azok a személyek, akik szolgálati lakásban laktak, nyilván itt dolgoztak. Ők Bindics János és Gadácsi Pál kocsisok (1893 - cselédház), Tar Zsigmond őr (1895 - cselédház), Lakat István csordás (1895 – községház), Kovács István kocsis (1895 – cselédház), Tóth Antal kocsis (1897 – cselédház), Horváth Mihály kanász (1897 – községház), Tollár János kocsis (1898 – cselédház), Lovasi Károly kocsis (1900 – cselédház), Kuczagi Károly bognár (1900 – cselédház), Csali György kocsis (1901 – cselédház), Nagy József furfametsző (1901 – cselédház), Kaposi Ferenc kocsis (1902 – cselédház) és Sági János kanász (1904 – cselédház) voltak.
A faluban élő többi, anyakönyvben megjelenő dolgozót évszámra lebontva írom le:
1890: Kis Gábor (cseléd), Németh Mihály (kocsis), Bokor Gábor (kocsis), Ihász György (kocsis), Szánti Gyula (kovács), Kosaras Ferenc (halász), Kovács István (halász), Varga István (kocsis)
1891: Marton Kelemen (cipész), Lakosi Gábor (birtokos), Szabó István (kocsis), Csillag József (házas zsellér), Nagy Boldizsár (kocsis), Tancsics János (gulyás), Kovács Mihály (csordás)
1892: Papp Ferenc (gulyás), Varga István (bivalyos), Csönge István (kertész), Talabér Mária (cseléd)
1893: Németh Matild (szolgáló, Szigliget hegy), Uj György (bognár), Bokor Gábor (cseléd), Uj Károly (bognár), Pap János (kocsis)
1894: Rózsa János (halász), Dorner Vilmos (pincemester), Sipos István (lovász), Horváth István (urasági inas), Molnár Anna (szolgáló), Viola Sándor (bognár), Kapronczai István (kocsis, szigligeti malom)
1895: Árvai Ferenc (kovács), Sóstai Pál (kanász), Goszton Ferenc (cseléd)
1896: Horváth Mihály (kanász), Kóbor János (molnár), Fuksz János (kovács), Talabér Rozália (szobalány), Szabó Mária (szobalány)
1897: Ferenczi Terézia (cseléd, Szigliget hegy), Németh Tamás (kocsis), Szabó Antal (gulyás), Kóbor István (kertész), Körmendi Julianna (gazdasszony), Czibor Ferenc (lovász, kocsis), Fischer István (kocsis)
1898: Németh Matild Eszter (szakácsnő, szolgáló Szigliget hegy), Udvardi György (kovács), Bognár János (kanász), Pap György (cseléd), Ferenczi János (inas), Nagy Ede (kovács),
1899: Szegi Sándor (kocsis), Horváth Imre (mezőpásztor), Tóka Kovács István (kocsis)
1900: Pákó György (kocsis), Kocsis Mihály (kocsis), Horváth János (kocsis), Hári Ádám (kovács)
1901: Tomor István (gulyás), Bíró István (juhász), Kertész Mihály (kocsis),
1902: Kovács György (kocsis), Sóstai Mária (cseléd), Szabó János (kőműves)
1904: Vitai József (cseléd), Somogyi István (csordás), Szennyai János (kocsis), Takács András (gulyás), Pintér Pál (gulyás), Tánczos Mihály (lovász)
1905: Varga Terézia (szobalány, Szigliget hegy)
1906: Somogyi Péter (csordás), Kecskés Miklós (cseléd), Tóth József (kocsis), Hatvani Elek (mezőőr)
1907: Biczó György (mezőőr)


1908: Ács István (kanász), Nagy Lajos (urasági inas), Lukács Sándor (kocsis)
1909: Pap György (kertészsegéd), Bándi Károly (gazdatiszt, magánzó), Tölli István (kőfaragó), Somogyi Lajos István (kocsis), Farkas István (kocsis)
1910: Lámpli Bálint (cipész), Horváth János (kanász), Kocsis Dezső (kocsis), Spándli István (gépész), Tóth József (kocsis)
1911: Szabó Klára (cseléd), Bálint József (csikós), Tallián József (kocsis, Szigliget hegy), Szöllősi Ferenc (mezőőr), Bakos Miklós (kocsis), Takács Ferenc (gulyás), Horváth István (pásztor)
1912: Molnár József (kertész), Hőbör Erzsébet (cseléd)
1913: Horváth Mátyás (bányamunkás), Ilia István (kertész), Szántai János (kocsis, szigligeti malom), Katona Ferenc (gulyás), Kudela Antal (gépész), Zöld István (kocsis), Szájer Imre (birtokos)
1914: Kis Alajos (inas), Hőbör Ferenc (kocsis), Protár Vendel (gulyás), Roszony János (késes).
Kiemelendő még a szigligeti molnárok helyzete. A község közigazgatási területén négy malom működött. Egy az Eger-patakon, a mai Szeszfőzde helyén, kettő a Lesence-patakon, amelyek neve Alsó- és Felső-berki malom volt, és egy, az Új-berki malom a Világos-patakon. Pontosan nem ismerjük ezek dolgozóit, hiszen az anyakönyvekben 1890 után csak a „szigligeti malom” megnevezés van leírva, mint lakóhely. Viszont névről ismerjük az itt dolgozó molnárokat: Cságoly Pál (1892), Katona József (1900), Vörös János (1905), Turbék István (1909), Szabó János Vince molnársegéd (1913).
Érdemes megvizsgálni a szigligeti alkalmazottak származási helyeit is. Erről az 1890 utáni anyakönyvekből lehet pontosabb információkat nyerni, hiszen itt a származási helyet is feltüntetik a szülőknél. Hasonlítsunk össze három évet. Az első, 1893-as évben nyolc új névben tűnt fel azok közül, aki nem földművesként, napszámosként vagy béresként dolgoztak. Közülük Németh Matild, Gadácsi Pál és Pap János volt szigligeti származású, Bindics János Tornáról, Szabó József Kisapátiból, Új György és testvére Károly Zalaapátiból, Bokor Gábor pedig Kapolcsról származott. 1900-ban szintén nyolc személy felelt meg a fenti feltételeknek. Közülük csak Kocsis Mihály és Horváth János volt szigligeti származású, Lovasi Károly gyepűkajáni, Mohos István és Pákó György lesencetomaji, Katona József diszeli, Kuczagi Károly zalaegerszegi, Hári Ádám pedig tótkeresztúri lakos volt korábban. 1905-ben hét fő felelt meg a kritériumoknak. Varga Terézia és Marton Lajos származott falunkból, Szűcs György Lesencetomajról, Vörös János Lesenceistvándról, Horváth Lőrinc Miskéről, Sabján János Pötrétéről, Mogyorósi István pedig Nyirádról érkezett. A három kiválasztott év csak példa volt, de hasonló tendencia figyelhető meg a többi esztendőben is. A nem földműves, napszámos vagy béres alkalmazottak és dolgozók kétharmada általában nem volt szigligeti származású. Ennek a tendenciának az oka ismeretlen, ugyanakkor feltételezi, hogy a szigligeti gazdaságok olyan mértékben igényelték a munkaerőt, hogy azt a helyi lakosságból nem tudták megfelelően kitermelni.
Mint fentebb írtuk, 1912-ben már Esterházy Pál volt Szigliget egy részének tulajdonosa. A falusi major modernizálása nagyrészt az ő és unokaöccse, Esterházy János érdeme, erről az időszakról pedig már élénkebb emlékei vannak a szigligetieknek is.
A Zala megyei közgyűlések jegyzőkönyveiben is fennmaradt pár érdekesség a korszakkal kapcsolatban. 1861-ben báró Puteani József kért engedélyt a Raposka és Szigliget közti határban a Világos-patak vizén egy malom megépítéséhez. Ez lett később az Új-berki malom. 1862-ben tárgyalták Jánka Ferenc szigligeti katona végelbocsátását a hadseregből. 1870-ben Szigliget kérelmezte a vármegye számára nyújtandó közmunka elengedését februárban, majd májusban kérelmezték, hogy a (nyilván az elutasító ítélet miatt) közmunkát engedjék át a szigligeti templom építésére. 1888-ban az éves számadások miatt indult átfogó vizsgálat a közgyűlésben, innen ismerjük a szigligeti bírók nevét. 1883-tól-1885-ig Németh István, 1886-1888-ig Varga Gáspár töltötte be a pozíciót, majd 1889 és1891 között biztosan Szabó István. 1898-ban már Kovács István volt a falu bírája. 1894-ben Szigliget a nemestördemici körjegyzőség helyett a nemesvitaihoz akart csatlakozni, ez a lépés feltehetően meghiúsult. 1897-ben felmerült az igény, hogy Badacsonytomaj új községi orvosi állást rendszeresítsenek, ennek kapcsán Szigliget és Tördemic közösen kérelmezték, hogy ennek megvalósulása esetén ők is beletartozzanak az ellátási területbe. 1899-ben Szigliget kötvényt bocsátott ki, majd ennek eladásából egy ingatlanvásárlást fedezett, pontosan nem tudjuk, melyik lehetett ez.
Nem közvetlenül a korszakhoz kapcsolódik, de érdekesség, hogy egy levéltári feljegyzés szerint a bodajki plébánián a halotti anyakönyvben szerepel Varga Lajos bányász neve. Ő 1956. november 5-én hunyt el, fejlövés következtében, harc közben. Számunkra azért lehet érdekes, mert a bejegyzés szerint Szigliget-Szőllőslakon (inkább Szőlőhegy) született 1935. március 23-án Varga Sándor és Páhi Terézia gyermekeként. Ő lehet tehát az 56-os forradalom szigligeti áldozata.
Írásom célja nem csak az volt, hogy megjelenítsem benne kétszáz év történetének egy szeletét, hanem az is, hogy felkeltsem az érdeklődést olyan ősök iránt, akiket csak névről ismertünk, vagy még onnan sem. Az ő arcukat nem ismerjük, de kezük munkájának a nyoma ott van azon a Szigligeten, ahol élünk.

Balassa Dániel

Találatok: 14416
DMC Firewall is developed by Dean Marshall Consultancy Ltd