Palonai Magyar Bálint

Kategória: A szigligeti vár lakói

Tartalomjegyzék

 

Szikra János festőművész munkája
Szikra János festőművész munkája

A XVI. században vitézeinknek majd mindegyike jó nevet és vitézi tisztséget igyekezett szerezni. E kettő nemcsak a mieink között szerzett néki elismerést, hanem a törökök közt is. Számtalan egykorú levél hirdeti, hogy a végbeliek milyen féltve őrizték vitézi tisztségüket, mennyire igyekeztek, hogy azon semmi csorba ne essék; mert bármit szívesen elviseltek, csak azt nem, hogy a török vitézek szemében az ő hírük ás tisztségük kevesbedjék. Sok-sok végbeli vitézünk levelében olvashatjuk: „inkább akarnám holtomat, hogy nem mint éltemet, de vitézi tisztességemet megrútítani nem hagyom. Ha eddig megőriztem, vétket vallani ezután sem akarok.”
Ne gondoljuk, hogy csupán a hiúság és a kérkedés ösztökélte katonáinkat a jó név és a vitézi tisztesség megszerzésére. A magyar katonával vele született már az igyekezet, hogy ő is van oly merész és vitéz, mint más nemzet fia! S ha valamikor, úgy a hazai törökkel szemben igyekezett ezt mindenki kimutatni. Állandóan folyt tehát a küzdelem a vitézi elsőbbségért. A nemzeti büszkeség állandóan arra ösztökélte a mieinket, hogy olyat míveljenek, ami még a török csodálatát is felköltse. És történtek vitézi bajviadalok, merész és hihetetlen kalandok, hallatlan bravúrok, mikről a magyar évkönyvek mit sem tudnak. Szomorú, de való, hogy egész sereg jelentéktelen idegennek neve bejutott történetünkbe csak azért, mert a császári grácia és a rövidlátás szerepet juttatott nékik. A saját jeleseink meg kimaradtak onnét; mert a szerencse nem emelte őket magasabb polcra, bárha az ország védelmében váltig égtek és gerjedeztek is, bárha hazájukért a földi lét legnagyobb kincsét: az életüket is feláldozták.
S minél távolabbra esünk a küzdelmes időktől, a feledés annál erősebb lesz: annál kevesebben törődnek a magyar vitézi kor hőseivel. Változnak az idők, változik az emberek fölfogása is. A XVI. században a harctéren szerzett hírnevet, a haza védelmében hozott áldozatot nagynak és dicsőnek tartották. Az érdemes vitézeket a lantosok megénekelték, a végházak őrségei dicsőítették. Még török végházak vitézei is magasztalták az ilyent s poharat ürítettek egészségére. S a vitézi énekek a végházakban szájról-szájra jártak.
A haza védelmében elesetteknek nagy tisztességet adtak. A főbb vitézeket országos részvét kísérte sírjukba. Márványba vésték tetteiket s gyászlobogót helyeztek sírjuk fölé. Ez a lobogó, melyet temetőzászlónak híttak, az illető tisztnek csatazászlója volt. Dicsőségének hirdetője tehát sírba kísérte őt. A meghalt fővitéznek fegyverzetét és főlovát a királyhoz vitték s ez s fegyverzetet a császári gyűjteménybe helyeztette.
Szép, igen szép dolog volt ez az emlékezés, az érdemnek ez a méltánylása. S nem is maradt hatás nélkül. Küzdő ifjúságunkban az emlékezés keltette föl a dicsőség után való vágyat a hazáért való áldozást, a hazaszeretetet. Nagy példákon ők is naggyá igyekeztek lenni.
És sok-sok év múlt el, de a XVI. században a vitézek emléke feledésbe nem merült. Ezekről beszélt minden jóravaló végbeli. Ezek példája tüzelte a küzdőket, ezekről mesélgettek a gyermekeknek a ezek adtak vigaszt a harcból kivénült aggoknak.
A XVI. század küzdő népe szentül hitte, hogy a haza védelmében kitűnt hősök sírján örökké lobogni fog a temetőzászló s a kései utódok örökké emlegetni fogják azt, amit ők márványba vésettek. Gyarló hit, hiú remény volt ez. A lobogós kopják hamar elrongyolódtak, az idő vasfoga még a márványemlékeket is megőrölte. Nem maradt semmi. Nem is akadt, aki a múltak emlékeit föl-fölújította volna. Talán nem is volt kinek. Hiszen az emberek gondolkozása az idővel együtt versenyezve változik. Akiket valamikor nagyoknak tartottak, azokat idővel már említeni is elfeledik. S minél jobban repül az idő, annál nagyobb űr támad a régi és az új világ hite s gondolkozása között. Amit a letűnt századok dicsőnek, nagynak tartottak, azt a jelen már csak félvállról emlegeti, ha ugyan emlegeti. Szó, ami szó, de a hősök korát lejáratták, s akik egykoron tündöklő például szolgáltak ifjúságunknak, a régi fényüket tán soha többé vissza nem nyerik. S mégis, amire senki nem gondolt, elérkezett az idő, mikor föl kell újítanunk a régi honvédők dicső küzdelmeit. Olyan helyzetbe jutott hazánk (ha nem rosszabba), mint török világban volt. Régi dicsőségünk hamujából újra ki kell keresnünk a gyöngyöket. Föl kell újítanunk a honvédő nagy küzdők és küzdelmek emlékét, hogy példájukon okuljunk és tanuljunk. Ha a régi magyar hazát óhajtjuk vissza, erre föltétlenül szükség vagyon.

A XVI. század derekán a Magyar Bálintnál ismertebb név széles Magyarországon kevés akadt. Emlegették is eleget! Hatalmas, bátor és erős legény volt őkigyelme; a Dunántúl folyó harcoknak lüktető szíve, a személyes viadaloknak kitanult mestere, az igazi huszárnak remek példája ő, akin sok jó vitézünk vett szívet és lelket magának. A nagy Thúry Györgynek, a hős Horváth Markónak és Zrínyi Miklósnak volt a kortársa és harcaiknak osztályosa. Kevés híja volt, hogy Szigetvárat nem ő védelmezte. S ha elfogadja a neki ajánlott szigeti kapitányságot, biztosra vehetjük, hogy éppúgy megállja a gátat, mint Horváth Márkó vagy Zrínyi Miklós. Mert a hadakozás dolgában ő is tudós és bátor vitéz volt, mert a félelmet ő sem ismerte, a halált ő sem félte. Egy emberöltőn védte Balaton vidékét s kemény harcokat vívott a törökkel Somogy megye birtokáért. S míg a karja bírta, a török ott úrnak nem mondhatta magát. Vitézi hírnevét mi sem mutatja jobban, mint az a körülmény, hogy a szomszéd török urak folyton panaszkodtak reá, bajviadalokra hívogatták őt s büszke volt az a török fővitéz, aki kopját törhetett véle.

 


Magyar Bálintra azonban nemcsak a törökök panaszkodtak. Magyar részről is úgy ment ellene a panasz, mint az árvíz. Erőszakos ember volt, mint Zrínyi Miklós, s ha katonái élelem dolgában megszorultak. Bizony a más búzájába vágták a sarlójukat. Aztán maga Magyar Bálint a töröktől visszahódított falvakat és pusztákat nem adta vissza régi gazdáiknak, hanem a vár tartományához csatolta, hogy imigyen a várőrségnek legyen miből élnie. Az elfoglalt birtokok gazdái aztán gyűlölettel fújták a kígyókövet Magyar Bálintra. Bevádolták őt az udvarnál, az országgyűlésen. S mivel egy-két megyét is sikerült nékik megnyerniök, az országgyűlésen – a hol senki sem védte Magyar Bálintot – malefactornak, azaz gonosztevőnek nyilvánították őt. S nem sok híja, hogy hadat nem küldtek ellene. A kiküldött királyi biztosok azonban Magyar Bálint védelmét is meghallgatták, s ekkor kitűnt, hogy a reá vetett sok bűn jobbára az érdekelt urak koholmánya. És Magyar Bálintnak a haja szála sem görbült meg. Nem tett ő egyebet, mint kortársai, a többi végbeli kapitányok. Zrínyi Miklósra, Horváth Márkra, Tahy Ferencre stb. szintén özönével szórták a vádakat. Királyi biztosokat is küldöttek nyakukra, de vajmi kevés eredménye lett. Hiába! A viszonyok nálunk akkor olyanok voltak, hogy a várkapitányok a fizetetlen őrségeket csak úgy tudták megtartani, ha jó maguk erőszakkal szereznek nekik módot a megélhetésre! A végbeli kapitányok sok várost és falut megvédtek a török rablásától. Vérük ontásával védelmezték a rájuk bízott vártartományokat is. Ezt senki nem emlegette! De, ha az éhező várőrség szükségből elvitt valamit, a károsultak olyan lármát csaptak, hogy az országgyűlésig elhallatszott.
Mindezt Magyar Bálint nem egyszer kifejtette leveleiben. Elmondta azt is, hogy a töröktől visszafoglalt jószágok és falvak a várak fönntartására és a katonaság élelmezésére stb. kellenek. Mikor 1559-ben Thúry György palotai kapitány ilyen községeket a maga számára követelt, Magyar Bálint elkeseredetten írta volt a nádorispánnak: „Bizony nem várnám az jó barátomtól , hogy nagyságod előtt így rongál levelében. Thúry – úgymond – bizonyára azért akarja magának azokat a falvakat, mert leszen egy kevés borocskájuk. Ám a falvakat Palotáról nem lehet megvédeni. Eddig egyedül ő védelmezte a török ellen, „Nám – őfelsége azmit atyámfiai halálával és szolgáim halálával török kézből bírtam! azokat is mind odafel való várakhoz, kit Újvárhoz, kit hova oszta, nem sokat tudok itt Fonódnál közelebb legyen az török torkához! Immár őfelsége az házat is adja másnak; mert látja Isten, énnekem nincs mivel tartanom; teljességgel kifogytam belőle.”
A Dunántúl kóborló és fosztogató hajdúkra is ráfogták, hogy azok Magyar Bálint emberei. Pedig nem az övéi voltak. De a király azért Magyar Bálintnak íratott dorgáló levelet, „Hiszem – írja erre Magyar Bálint -, hogy az ki őfelségének énreám ez méltatlan panaszt tette, nem jóakaróm!…Az szigeti kapitány: Horváth Márkó meg tudta mondani, kik tartják az uratlan hajdúkat! Lám ő megbüntet bennök gyakorta, ki csurgói, ki palotai, ki penig tihanyi.”
Nem sokkal e levél kelte után Magyar Bálint katonái elfogták Pribék Mihályt, az uratlan hajdúk egyik vezetőjét s Gyulaffy László fegyverrel szabadítá ki; mert az ő szolgája volt! A fosztogató hajdúk másik főembere, Majsai Tamás, meg Palotán szolgált. Így állván a dolog, kissé furán esik, hogy mégis Magyar Bálintot vádolgatták.
Méltán írta az ilyenekre Magyar Bálint: „a hátmegett való hamis panaszról senki száját be nem foghatja”.

Magyar Bálint – amint a föntebbiekből is láthatjuk – a XVI. századnak igaz fia volt, telve a saját korának hibáival s jó tulajdonságaival. Magyar volt a neve, magyar a szíve, magyar a gondolkozása. Magyar úrnak a kenyerén élt mindenkor, Nádasdy Tamás nádorispán hadainak volt ő udvari kapitánya; őt szolgálta mindvégig. A király ugyan két ízben is megkínálta őt nagyobb tisztséggel, de Magyar Bálint nem kívánt gazdát cserélni. Nádasdy nagyra becsülte őt, ha kellett, védelmezte is, s ő hűséggel és ragaszkodással fizetett ezért. Vitéz volt minden ízében s a vitézi tisztességet és nevet mindennél többre becsülte. Neki kész halál lett volna, ha hírén és vitézi tisztességén holmi folt esik. Ezért még vénkorában is fölvette a bajt a legjobb török vitézekkel is. Innét van, hogy a törökök között igen ismert lőn a neve. Tartottak tőle, de egyúttal becsülték is vitézi voltát. A maga tetteire a szót nem igen vesztegette. A kérkedést és a dicsekvést nem ismerte. A leveleiben alig méltatta szóra személyes érdemeit. Mint ember, a vitézei közt mindenkor jó társnak bizonyult. A szükségben segítőjük, a bajukban védelmezőjük volt. Szívesen emelgette köztük a löszöntő poharat, s ha módjában volt, borral is szívesen megbecsülte őket. Ám, ha kedve haragra fordult, lemosta ellenfeléről még a keresztvizet is. Hírtelen haragú ember lévén, a szomszédaival hamar összekülönbözött, de haragja multán hamar meg is békélt. Szegény nemes ember lévén, azon kellett lennie, hogy a rábízott várak tartományit növelje; mert a fizetetlenség idején a katonáinak tartása is az ő nyakába szakadt. Hogy e nemű foglalgatásai sok ellenséget szereztek neki, mondanunk sem kell. Ő azonban ne ismerve a félelmet, ellenségei vádaskodásaitól meg nem ijedt. Különben is szentül hitte, hogy amit tett, helyesen tette. Épp ezért bármikor kész volt ügyét törvényre bocsátani. S bizony többször megesett, hogy az ő hangos szavú vádlói úgy érezték magukat, mint a tökbe esett egerek. Azaz, hogy azt sem tudták, hová legyenek. Szóval, bár a nád nem szokott szél nélkül hajladozni, Magyar Bálint mégsem bizonyult olyannak, aminőnek őt ellenségei kikiáltották. De, ha csakugyan olyan lett volna is, érdemeit ez el nem homályosítja; mert hiszen, ha élni s harcolni akart, az akkori viszonyok közt néhanapján az erőszakot is elő kellett vennie.
Magyar Bálint nevét a hír akkor vette először szájára, amidőn a vitéz Musztafával bajt vívott. Ez a Musztafa Kaszon a török lovasság egyik főtisztje és ismertnevű vitéz volt. Az ifjú Magyar Bálintnak is jó nevű vitéznek kellett lennie, mert máskülönben Musztafa nem tört volna a vesztére. A viadal a bevett szokás szerint két szép sereg közt folyt le. Az ifjú Magyar Bálint kész mesternek bizonyult a vívásban. Musztafa hasztalanul erőlködött, hiába szedte elő fortélyait. Magyar Bálint legyőzte őt. Nagyszerű küzdelem lehetett ez, mert még az egykorú történetírók is megemlékeztek róla.


Ez időtől fogva Magyar Bálint neve a törökök között egyszerre ismertté lőn. S hogy meg ne feledkezzenek róla. Arról maga Magyar Bálint gondoskodott. Pécs és Siklós szőlőkoszorúzta hegyei és cseredombjai gyakran visszhangozták az ő hangját; sokszor látták száguldó csapatát. Pedig Magyar Bálint ekkor még nem volt tiszt, csak főlegény. A Pécsett lévő 300 huszár közül csak tizenkettő volt az ő kardja alatt. Így állván a dolog, kissé különösnek tetszik Istvánffynak azon állítása, hogy Pécs föladásában Magyar Bálintnak jelentékeny része volt. Ránk maradt 1543-ból a pécsi mustralajstrom, valamint Szaniszló pécsi püspök jelentése őfelségéhez. Ezekből kiviláglik, hogy Magyar Bálint ott csak szerény altiszt (főlegény) volt és 12 lovasnak parancsolt. A vár dolgába beleszólása nem lehetett.
Gyáva futása nem os valószínű, hiszen maga Isvánffy is híres és bátor vitéznek mondja őt. S ha gyáván viselte volna magát Pécsett, Nádasdy nem fogadta volna szolgálatába s nem tette volna őt a nádori csapatok főkapitányává.
Magyar Bálint Pécsről Szigetvárra ment s ott folyton portyázgatott s a törököknek sok kellemetlenséget okozott. A pécsi törökök nem is szűnnek meg panaszkodni. Az 1549. évben például Dervis bég magyar levélben írja, hogy a király szolgái a mecseki, a siklósi, a fejérvári és a budai utakat állják és lesik a törököket. „Rabjaink közül - írja Dervis bég – ki Állya Mátyásnál, ki Magyar Bálintnál vagyon.”
Szigetvárról Szigliget és Fonyód várába került Magyar Bálint. Mindkét helyet, de különösen az utóbbit nagyon megerősítette. Bár e két erősség védelme is elég gondot adott neki, azért másutt is elég dolga akadt. Nádasdy intézkedésére hol itt, hol amott találjuk őt. A ha kiütött a háború, Nádasdy seregévek ő is a táborba vonult. Akárhova vitte őt a sors, Nádasdy Tamással folyton levelezett. Levelei kétségtelenül hirdetik, hogy szíve szerint vonzódott gazdájához. Az 1549. évben írja például Nádasdynak, hogy parancsait híven teljesíti: „mert énnekem ez országban nincsen több bizodalmam az Isten után, mint te nagyságodhoz. … könyörgök, elvigye rólam az haragját; mert látja az Isten, hogy bűntelen vagyok.”
Hogy miért haragudott Nádasdy Tamás, azt nem nehéz kitalálnunk. Magyar Bálint és Állya Mátyás folyton portyázott. Több török vitézt elfogtak és pénzt is eleget szereztek. A török azonban mindent visszakövetelt, mivel békesség idején történt a portyázás. A király meghagyta a két kapitánynak, hogy a török rabokat és a pénzt azonnal adják vissza. A budai basa azonban nagy hévvel követeli a visszaszolgáltatást. Ám Magyar Bálintnak és Állya Mátyásnak hiába írt volt őfelsége. Ők csak mosolyogtak a királyi rendeleten. Ezért a király meghagyta Nádasdynak, hogy hadát vezesse Magyar Bálint ellen, s kényszerítse őt a török rabok s a pénz kiadására.
Nádasdy - amint Magyar Bálint levele mutatja. Nem indított hadat Bálint uram ellen, hanem levéllel intézte el a dolgot.
Kiütvén az erdélyi hadjárat, Magyar Bálint a gazdájával, Nádasdy Tamással együtt részt vett abban. Tudjuk, hogy Lippa elfoglalását (1551-ben) elsősorban Nádasdynak és az ő vitézeinek köszönhetjük. Mikor az ostromló sereg már-már lelkét vesztette, Nádasdy leszállt a lováról s zászlót ragadván, Magyar Bálinttal együtt gyalog rohant az ostromra. A vitézek a nyomukban lévén, a várat hamarosan elfoglalták. Erdélyben is kitüntette magát Magyar Bálint s így közte és Nádasdy közt lévő barátság napról-napra erősbödött. Az erdélyi hadjáratot Magyar Bálint a saját költségén küzdötte végig. Idegen földön lévén – írja ő maga 1552-ben -, nem akart alkalmatlankodni, „de immár – úgymond – meg kell kiáltanom te nagyságodnak az én szükségemet, mert nincs kinek kiáltanom, hanem csak te nagyságodnak.”
Visszatérvén Erdélyből, hol Fonyódon, hol Pápán szolgált s ama kor szokása szerint éjjel-nappal azon törte a fejét, hol s mi módon árthat a töröknek. Egyszer itt, máskor ott leselkedik a seregével. „ha valahová utat tehetnénk, - írja ő maga - örömest tennénk! Egyik nap Fonyód körül vet lest, másnap Karád körül száguld, majd meg Csáfordról jelenti, hogy vitézeit Márton porkolábbal a Rába mellé bocsátá. Aztán ismét Karakóról írja, hogy a Marcal mellett vagyon, „ha te nagyságod akaratja volna, – írja Nádasdynak – bocsátnánk ki valami kis csatát, húsz, avagy huszonöt legényt, netalántán az Isten adna valami szerencsét.”
És így ment ez folyton. Nem csoda, hogy aztán, ha a török szomszédok rendre jelentik, hogy Magyar Bálint uram nyakonkötve hordatja a török falvakat. De ami a töröknek kedvét szegte, az Nádasdy Tamást örömre gerjesztette. Jókedvvel irogat Magyar Bálintnak, dicséri bátorságát, éberségét és jó gondviselését. Az ő érdemének tulajdonítja, hogy az a vidék magyar jobbágy híjával eddig nem lett. Ha Bálint napja elérkezett, még külön is köszönti őt. Így tett 1552-ben is, amikor aztán Magyar Bálint uram (február 19-én) ilyen választ tett: „hol te nagyságod azt parancsolja, hogy én az te nagyságod egészségeért egy pohár bort köszönjek, meghigyje te nagyságod, hogy még az levelet nem hozták volt addig gyakortasággal az te nagyságod egészségeért bort köszöntem. És az mely embere te nagyságodnak énnékem parancsolta , hogy rá köszönjem egy pohár bort, én rá köszöntem és örömest megittam az te nagyságod egészségeért, hogy az Isten adjon te nagyságodnak sok jó esztendőt és szent Bálint napját érnie!”
A derűt ború szokta követni, Magyar Bálint víg kedélye is hamar bosszúságra fordult. Éjjeli száguldáskor lovával együtt fölborult és össze-vissza törte magát. „Megköpülöztettem volt magamat, – írja Therjék Tamásnak – és folyosó esett kezemre, azért sem lovon, sem kocsin nem járhatok, míg az Isten könnyebbséget nem ad.” Alig, hogy e baját kiheverte, a döghalál szállt Somogyra s a vitézeit egymás után szedegette el tőle. ”Istennek ostora - jelenti 1553-ban – nagy vagyon a halál miatt e földön. A szegény somogyvári apát úr is megholt.”


Az 1555-ik évben a nádorispán Magyar Bálintot Kanizsa várába rendelte. Egyszerre tehát több végháznak a gondja is rászakadt. S míg őkigyelme Kanizsán forgolódott, az alatt a ravasz Naszuf bég Fonyódra ütött s Magyar Bálint uram asztagjait és szembeli gabonáját mind elragadta. Elkeseredésében mit tehetett egyebet, ő is neki rúgá magát a töröknek.
Mint kanizsai főkapitány úgy a behódolt, mint a hódolatlan falvaktól megkívánta az adót és az ingyenmunkát. Czetenye falu lakóinak például azt írta, hogy ha be nem jönnek, „az ti magatok kapufáján, fölakasztunk benneteket.
Ez évben a törökök még más kellemetlenséget is okoztak neki. A pesti Ibráliom bég bajviadalra hívta őt. Bár Magyar Bálint a kihívót nem ismerte, a bajt mégis fölvette. Azonnal írt tehát a nádorispánnak s engedelmet kért a viadalra. Magyar Bálint erre újra és újra könyörgött, engedné meg a viadalt, „Nincs mit tennem – írja 1555. április 4-én -, ím látja nagyságod az török leveléből, most is mit ír nekem. Azért könyörgök nagyságodnak, mint kegyelmes uramnak, engedje meg a nagyságod, mert félek rajta, hogy olyan levelet kezd írni reám, kibe meg fog rutéjtani. Minthogy pedig gyermekségemtől fogva mind körülök nevelkedtem föl és tisztességemet ifjúságomtól ez koraiglan megoltalmaztam, bánnám, ha immár ilyen koromba most esnék rajtam ezféle gyalázat.
A nádorispánon kívül Zichy Istvánnak is írt a viadal dolgában s őt is közvetítésre kérte. „Kérem kegyelmedet - mint bízott uramat az én örökkévaló szolgálatomért, hogy te kegyelmed ne hagyjon e mostani szükségembe. Te kegyelmed legyen itt mind az uraimmal egyetemben; mert im ért kegyelmed az ő leveléből (t. i. a török vitézéből), hogy ő készen jő reám, és ne mondják, hogy engemet pusztán talál; mert inkább akarnám holtomat, hogy nem éltemet, ha készen nem találna, s ott szidalmazna engemet. Ha ifjúságomban olyan vétket nem vallottam, bánom, hogy vénségemkor vétket vallanám.”
S íme a végbeli vitézi szellem megnyilatkozása! Inkább akarja a halált, mint a megszégyenítését. Kér, könyörög, minden követ megmozdít, hogy ellenségével bajt vívhasson. Tüzes ifjútól ezt nem csodáljuk, de Magyar Bálint már vénember volt s mégis inkább akarja a halált, mint a törökök előtt vitézi tisztessége kisebbítését.
Zichy csakugyan írt a viadal ügyében Nádasdynak. „Lássa kegyelmed – úgymond – ha engedheti-e; mert nagy nyomorúságnak tartja Bálint, ha nem víhat.”
A török bég nagyon jól tudta, hogy Magyar Bálintnak nincs engedélye a viadalra. Ezért mindig kérkedőbb hangon bosszantgatta Bálint uramat. „Ne tartsa őt – úgymond – mint a leányt, jegybe, hanem mint két atyafi vívjanak meg egymással.”
Magyar Bálint elunván a sok irka-firkát, elhatározta, hogy megvív a törökkel, még ha Nádasdy megharagszik is reá. Hamarosan meg is egyezett a törökkel a hely és az idő dolgában. Aztán Zichytől s másoktól jó szerrel való lovagokat kért, akik őt a viadalra kísérjék. A babócsai mezőn kellett volna a viadalnak végbemennie. De bizony a bég nem jelent meg, megtörtént-e később másutt a viadal, nem tudjuk. Csak annyi bizonyos, hogy Magyar Bálintnak egy mákszemnyi baja sem történt. Vidáman harcolt tovább is. Az 1556. évben részt vett a Babócsa mellett vívott győzelmes csatában, mely alkalommal Istvánffy szerint ő vezette a nádornak ezer lovagját és ezer gyalogosát. Aztán ugyanezen évben Nádasdy Kristóffal, Enyingi Török Ferenccel éjjel megszáguldotta Korokna alját. Itt is és egyebütt is oly derekasan forgatta a szablyáját, katonai tudásának oly sok jelét adta, hogy híre az osztrák udvarig elszállt. A király aztán a legfontosabb végháznak, Szigetvárnak a főkapitányságát ajánlotta föl neki. Magyar Bálint e tisztet szívesen vállalta volna, de a nádorispán semmi módon nem volt rávehető, hogy őt szolgálatából elbocsássa. Később a király Somogy megye védelmét szerette volna Magyar Bálintra bízni, kétszáz huszárt és kétszáz hajdút rendelt alája s jó fizetést ígért neki. A nádorispán szeretettel teljes kérésére azonban ezt a kitüntetést is visszautasította. Megmaradt továbbra is Nádasdy Tamás szolgálatában. A hűségnek és a ragaszkodásnak ez igazán megható jele! Mert hiszen a nagyobb tisztet, a nagyobb fizetést hagyta ott azért, hogy továbbra is a törököktől körülfogott apróbb végházakat védje, ahol előtte a tűz, mögötte a víz és körülötte mind ellenség állott. „Csak én magam vagyok köztük – írja Magyar Bálint – mint az ördög a sombókon!”
Megmaradván régi tisztében, folytatta a törökűzést, a leshányást és a száguldozást. Aztán évről-évre tudósítja Nádasdyt, milyen sokféle vagyon vigyázása s milyen nyeresége volt itt vagy amott. A sok kártétek természetesen a töröknek nem igazán volt ínyére. A szomszéd bégek igyekeztek is a kölcsönt visszaadni. Az 1558. év őszén például Szigliget falut támadták meg éjjel. ”Én magam ott voltam – jelenti a nádornak - az szegényeknek szolgálatjára. Az várból kiszakítottak vala. Nem hittem én magam is, hogy nagyságodnak többé szolgáljak, de az úristen kegyelmes lőn!”
Ugyanez évben Mehmed bég Fonyód ellen intézett éjjeli támadást. A palánkban lévő „kutyákat (viskókat) meggyújtatta, aztán hajnalig a várat ostromolta. Magyar Bálint akkor csak huszonötöd magával volt hon, de emberül tartá magát, sőt ki is jött a várból s kilenc fejet vett s több elevent fogott. Az asztagjait azonban ezúttal is elégették a törökök. „Bizony - jelenti Magyar Bálint – soha a villasütésre jobban nem vöttek, de ami kevesen voltunk a szegény keresztény hit mellett örömest harcoltunk.”
Az 1559. évben (január 11-én) a koppányi bég minden hadával ismét Fonyód ellen indult. Magyar Bálint azonban ezúttal is helytállt s a törökök mindössze csak a szénáját égették el.” A törökök a nyereségből – írja ő maga – igen gazdag kótyavetyét nem igen hányhatnak.”


Mivel Fonyód ellen intézett támadások közül eddig egy sem sikerült, 1561. december 26-án a pécsi, a simontornyai, a koppányi és a kaposi törökök együtt törtek be a fonyódi szigetbe. Ami gabonát asztagba találtak, azt ezúttal is elégették, de a várban semmi kárt sem tehettek, sőt lovakban és emberekben ők vallottak kárt. „Ismét kerülnek rám, – jelenti Magyar Bálint a támadás után - Isten segítségével elvárom őket.”
Az 1562. évben Salm győri generális a magyar hadakkal együtt Hegyesdet ostromoltatta. Magyar Bálint is ott volt a seregével. A törökök keményen tartották magukat, de mivel a palánk összeomlóban volt, a föladásról tanakodtak. Bár sok magyar és német előkelő úr volt ott, a törökök csak Magyar Bálinttal akartak alkudni. „Ide a sátorhoz futának utánam az sáncból valami darabontok – írja a nádornak Magyar Bálint -, kik mondták, hogy a törökök engem üvöltenek… Az sáncba menék és onnét az várhoz. Kérdém, miért kiáltatok engem? Mondák, hogy ím szablyáinkat kihányjuk, az házat is megadjuk és mi magunkat is rabságra adjuk, csak az Istenért az darabantnak (hajdúknak) ne hagyj levágni!
Salm generális nem akarván, hogy a törökök a várat magyar embernek adják föl, folytatta az ostromot és lelöveté azt a törököt is, akinek Magyar Bálint szót nyújtott. Gondolhatjuk, hogy mi módon esett ez az eljárás Magyar Bálintnak, aki a vitézi szokástörvényt mindig nagyra tartotta.
Íme ez az eset is mutatja, milyen tekintélye volt Magyar Bálintnak a török előtt.
Ezen tekintély kivívásában sok részük van a katonáinak is, Magyar Bálint huszárjai és hajdúi abban az időben nagy hírre vergődtek. A gazdájuk nagyra is tartotta őket. Ha rabságba estek, ő vesződött a kiváltásukon, ha a fizetetlenség miatt szenvedniök kellett, ő segített rajtuk. A szomszéd urakkal és kapitányokkal való civakodása is nagyrészt a katonái miatt történt. Magyar Bálint uram hajdúi ugyanis a falvakon sok csintalanságot tettek, de ő még ilyenkor is védte őket, nem törődvén azzal, hogy tömérdek ellenséget szerez ez úton magának. Különösen a hajdúi ellen volt sok a panasz. Az 1558-ik évben például már maga a király intette meg hajdúi miatt, Magyar Bálint erre megírta a nádorispánnak, hogy a mások szabad hajdúinak fosztogatása miatt ő reá kiáltanak. Horváth Márkó – úgymond – meg tudja mondani, kik tartják az uratlan hajdúkat! „Hiszem, hogy aki őfelségének énreám ez méltatlan panaszt tette, nem jóakaróm.”
A következő évben Gyulaffy László ellen már ő emelt panaszt, akiért a szolgáit elfogta s szabad ispán módra hatalmasul tartja, és törvényhez nem hozza őket. „Ha bűnösök volnának, ölné meg a törvény őket.”
A Magyar Bálint ellen indított sok panasznak (a katonái erőszakoskodásán kívül) az volt az oka, hogy őkigyelme ami földet a töröktől visszafoglalt s nehéz küzdelemmel megőrzött, megtartotta, hogy a háza népét és vitézeit táplálhassa. A jogos tulajdonosok azonban ebben erőszakot láttak s ezernyi panaszt emeltek Magyar Bálint ellen. Még Thúry György is, akivel különben jó barátságot tartott, 1559.benpanaszt bocsátott ellene a nádorispánhoz.”Bizony – feleli rá Bálint uram – nem várnám az jó barátomtól, hogy nagyságod előtt így rongál a levelében! Én – írja Magyar Bálint – atyámfiai és vitézeim halálával török kézből bírtam azokat a földeket. Nem sokat tudok itt, aki Fonódnál közelebb legyen a török torkához! De ha a falvakat mind másnak osztják, őfelsége a végházat is adja másnak, mert látja Isten, énnekem nincs mivel tartanom, teljességgel kifogytam belőle.”
Magyar Bálint – amint tudjuk – egyszerre több végháznak is kapitánya lévén, azoknak javítása és építése is az ő nyakába szakadt. Bár a törvények az efféle munkákat a jobbágyok kötelességévé tették, egyik úr sem bocsátotta el szívesen a jobbágyait az ilyen munkára. S ha Magyar Bálint fenyegetni kezdé a földesurakat, mindannyian ellene fordultak s özönvízmódjára bocsátották a panaszt ellene a nádorispánhoz és a királyhoz.
Ha mindezekhez még hozzáveszzük, hogy a hirtelenharagú Magyar Bálint az ilyen esetekben senkinek adósa nem maradt, úgy könnyen megértjük, miért kiáltottak rá annyi bűnt igaztalanul. Mert hiszen tudnunk kell, hogy még gyilkossággal is vádolták őt ellenfelei! A János deákon esett sérelmet is neki rótták föl bűnül, pedig Magyar Bálint nem os látta őt.
Bizonyos dolog, hogy Magyar Bálint nem született angyaltermészetű embernek s így emberi fogyatkozásokkal volt teljes, de azért az ellene szórt vádak javarésze mégis hamis vád volt. Ezért őkigyelme mindig szívesen ment a törvény elé, tudván, hogy ott csak a vádlóinak gyűlik meg a bajuk.
Ez időben történt, hogy Magyar Bálint ellenségei: Zrínyi Miklós, Tahy Ferenc és Pernezy András Somogy megyét fölbíztatták, hogy Magyar Bálint ellen az udvarnál és az országgyűlésen panaszt emeljenek. Könnyű volt ezt nekik kivinniök, mert Magyar Bálintra amúgy is nagy volt a harag az ő szabad hajdúinak garázdasága miatt. A nádorispán érthető haraggal vette a Magyar Bálint ellen szórt vádakat. Haragjában azt írta neki, békélne meg először az Istennel, azután a világi emberekkel! Magyar Bálint erre imigyen felelt a nádorispánnak: „Érti nagyságod az magyarok dolgát, hogy azt, ki őnékiek szolgált, örömest mindenkor meg akarták enni! De énrám nem Somogy vármegye panaszol, hanem az, kik az Dráván túl lakna, mint Tahy Ferenc és Pernezy András, kik az én árnyékomban nyugosznak!”
A király a panaszok megvizsgálására komisszáriusokat küldött Somogyba. „A komisszáriusoktól – írja Magyar Bálint – én semmit sem rettegek, mert hiszem, hogy a sok csacsogónak a szájukat bedughatom!” ehhez a kijelentéséhez még hozzáfűzi, hogy a török a falukra véres nyársat hordoztat. Közhír, hogy Fonyód ellen készül. „Isten segítségével – írja – itt talál bennünket.”


Somogy megye Pernezy Istvánt Károly főherceghez küldé, hogy Magyar Bálint ellen föltüzelje őt. Pernezy ugyancsak befeketíthette szegény Magyar Bálintot, mert maga Károly főherceg írja, hogy Pernezy előadá neki a hallatlan rettenetes gonosztetteket!
Károly főherceg szerint Magyar Bálintnak igen erős vára van a Balaton szigetén. Mivel Zrínyi Miklós haragszik reá hajdúinak pusztításai miatt, reá kellene bízni Fonyód várának elfoglalását. Báthory András és Tahy Ferenc is gyűlöli őt. E hárman kijelentették, hogy ha hatalom adatik nekik, megbüntetik Magyar Bálintot.
Magyar Bálint ellenségei úgy az udvart, mint a kormányszékeket megnyervén maguknak, az 1563. évi országgyűlésen is előadák nagyrészt valótlan vádjaikat. S nem lévén senki, aki Magyar Bálintot védte volna, az országgyűlés nyilvános gonosztevőnek nyilvánította őt. Aztán kötelezte, hogy Szigliget és Fonyód várakat a Lengyel árváknak visszaadja. A törvénycikk azt is kimondja, hogy az 1546. évi törvény értelmében Magyar Bálintot személyében és vagyonában büntetni kell.
Nádasdy Tamás ekkor már nem élt s így nem volt senki, aki az országgyűlés tagjait fölvilágosította volna arról, hogy Magyar Bálint Szigliget és Fonyód várát ne birtokolja, hanem mint a Thoti-Lengyel árvák törvényes gyámja kezeli, s védelmezi.
Különben az 1546. évi törvényt nem is alkalmazták Magyar Bálintra. Mindössze annyi történt, hogy Csombordy Mátét és Simándy Pétert küldték királyi biztosoknak. Ezek befejezvén a vizsgálatot, békésen kiegyeztek Magyar Bálinttal. Az egyezség szerint vissza kellett volna adnia Szigligetet és Fonyód várát a kitűzött határidőre. De Magyar Bálint nem is gondolt a terminusra. Erre Miksa király újabb határidőt tűzött ki, de Bálint úr erre sem reagált.
Történt-e ezután újabb egyezség, nem tudjuk. Annyi azonban bizonyos, hogy Magyar Bálintnak a hajaszála sem görbült meg, s Fonyód vára továbbra is kezén maradt. Azonban az udvarnak vele szemben követett eljárása nagyot változtatott Magyar Bálint gondolkozásán. Ő, aki mindig híve volt a királynak, most a szemét másfelé fordította. János király fiának a pártja felé kezdett hajladozni!
Bálint úr még Nádasdy életében megegyezett véle, hogy ha ő előbb halna meg, gyermekét fogja szolgálni. Magyar Bálint az egyezséget meg is tartotta; mert tovább is s Nádasdy-család szolgája maradt. Az özvegy nádorispánné azonban nem igen fizetgette őt és népét, emiatt aztán Bálint uram folyton zsörtölődött. „Két végházat tartani írja 1565-ben Terjéknek – nem kis dolog; gondolhatja kegyelmed, hogy nem tökzörgetéssel leszen; mert attól nem fél az török, hanem emberrel szokták az végházat tartani és szablyával oltalmazni. Az ember pediglen ételt, italt és pénzt kér.”
Bár – amint levelei mutatják – sokszor igazán nagy nyomorúsággal küzdött, a gondjaira bízott várakat haláláig megvédte. Pedig ugyancsak kevés vitéze volt. A várak védelmezésében és a törökkel való harcokban aggott meg. S csodák-csodája, aki egész életét és tudását a török ellen fordítá, vén korában a török barátságát már nem látta oly veszedelmesnek, mint előbb. Mikorra a vénség dere Magyar Bálintot is megfehérítette, előbbi törökgyűlöletének már se füstje se lángja nem volt. A sors őt is megtanította, hogy ahonnét az ország oltalmat várt, onnét esett a nyavalya. Lelkesejtve tehát ő is ahhoz fordult, akit eddig legjobban üldözött. Kevés ember ismerte nála jobban a törököt, s ha egész múltjának a megtagadásával még ő is ahhoz és az erdélyi fejedelemhez fordult, akkor bizonyos dolog, hogy ő is elkeseredett ember volt, s keveset bízott a bécsi király támaszában és jóindulatában nemzetéhez.
Magyar Bálint ezen politikai fordulása akkor kezdődött, amikor Kanizsa a király kezére jutott a maga Magyar Bálint is a király zsoldjára került. Úgy látszik, ezt a kenyeret nem vette be a gyomra.
A csanádi püspök már 1565-ben megírta Bécsbe, hogy Magyar Bálint követei az erdélyi fejedelemmel voltak, s visszajövet a török vitézekkel nagyokat ittak. Borittukban aztán eldicsekedtek, hogy az erdélyi fejedelem Magyar Bálint magas tisztséget fog adni.
Erről a dologról természetesen a budai basa is tudott. Nem Magyar Bálint volt az egyetlen dunántúli főtiszt, aki ez időben az erdélyi fejedelemhez hajolt. A hős Gyulaffy László, Komjáthy Balázs és Forgách Ferenc már 1568-ban, Erdélyben voltak. Magyar Bálint bizonyára a szomszédjával: Gyulaffy Lászlóval együtt beszélte meg az erdélyi fejedelemhez való pártolást, de Bálint úr valami akadály – tán betegség – miatt nem mehetett Gyulaffyval. A budai basa azonban még 1569. február havában is megsúgta a császári követnek, hogy Magyar Bálint szintén követni fogja Gyulaffy példáját.
Régi szolgáló ember volt Magyar Bálint, eleget harcolt, tisztséget is eleget viselt, tehát nagyon is rászolgált a magasabb állásra. Azonban már vén és elnehezedett legény volt s a betegség is sokszor tartá fogságban. Erdélybe tehát nem juthatott el, de azért az összeköttetést fönntartotta az erdélyiekkel éppúgy, mint a törökökkel. Világosan kitűnik ez a király magatartásából. Magyar Bálint az 1569. évben Lengyel Istvánt küldé Bécsbe zsoldért. A király kelletlenül fogadta Bálint úr követét. Bocskay György legalább azt írja Bécsből Batthyány Boldizsárnak, hogy „lúg nélkül is igen megmosta az fejét őfölsége és ugyan szemébe megmondta, hogy jól értené Magyar Bálintnak minden praktikáját az rebellisekkel és az budai basával; olyanokat, hogy kik nem keresztény emberhez valók.”
A lecke, amit Magyar Bálint őfelségétől kapott, céltalan volt. Ő ugyanis már lemondott arról, hogy Gyulaffy példáját kövesse. Megvénült s elbetegeskedett és semmi kedvet sem érzett az Erdélybe való menethez. Ehelyett Nádasdy Ferencnek és Batthyány Boldizsárnak a barátságát kereste, akiktől több támaszt remélhetett, mint az udvartól.


Az 1570. évben a törökök a gyűlölt Magyar Bálint vára ellenében kastélyt építettek. Nagy veszedelmet jelentett az mind Fonyódra, mind Szigligetre. Magyar Bálint meg is tett mindent, hogy a bajnak elejét vegye. Személyesen ment föl őfelségéhez Bécsújhelybe és segítséget kért tőle. Bocskay György írja ez alkalommal Batthyányinak: „Magyar Bálint most itt vagyon. Törekszik az ő dolgában, hogy vagy elvonják az ű kastélyát, vagy az törökét, kit most csináltanak ellenben, melyet ha el akarják hányni, oly erővel menjenek arra, hogy ki az budai basát meg is várja- de ebben az mint értem most semmi sem lészen, hanem vetnek bele valami élést és valami gyalogot.”
A dolog csakugyan úgy történt, ahogy Bocskay írta. Felsőbb rendeletre Bornemissza János pápai kapitány küldött Magyar Bálint segítségére gyalogokat. Ezeket azonban Magyar Bálint uram nagyon leszólta. Megtudván ezt Bornemissza János, Salm generálishoz fordult, írván neki: „Az, ki levelet írt volt Magyar Bálint, kiben az gyalogokat vargáknak, szőcsöknek, szabóknak és kovácsoknak írta volt, azt a levelet nagyságod küldje el énnekem.”
Az a körülmény, hogy a török Magyar Bálint várával szemben kastélyt épített, világosan jelezte a szomszéd törökök célját, mely nem volt egyéb, mint Magyar Bálint körülzárása és várának elfoglalása. Szemének és fülének tehát ugyancsak résen kellett lenni, hogy a veszedelmet elkerülje. A bajhoz járult még, hogy ez időben már jobbára betegeskedett. De azért nem hagyta magát vénségére megszégyeníteni. A reábízott várakat megtartotta. Az 1571. év őszén s török mindenfelől gyülekezni kezdett s attól lehetett tartani, hogy Szigligetet elfoglalja. Magyar Bálint ekkor súlyos betegen feküdt a várban. Segítséget keresett tehát, de nem az udvarnál, hanem jó barátainál s főleg Batthyány Boldizsárnál. Levelét a feleségének: Lengyel Brigittának mondta tollba. Sürgősen kéri Batthyányt, hogy népet bocsásson a segítségére; mert Szigliget veszedelemben forog.
E segítségkérésnek igen egyszerű a magyarázata. Magyar Bálint Nádasdy Tamás halála után barátságot kötött Batthyány Boldizsárral. E hatalmas úr és kitűnő hadvezér bizonyára jól ismerte a vén Magyar Bálintot. S ha állandóan jóindulatot mutatott hozzá, világos dolog, hogy méltányolni tudta Magyar Bálint érdemeit. Nem tudjuk, hogy Batthyány mit felelt Lengyel Brigitta asszony levelére, de az bizonyos, hogy Magyar Bálint segítségére küldött katonaságot.
Amint Bálint úr fölépült betegségéből, több ízben fölkereste leveleivel Batthyányit. E levelek hangja világosan mutatja, hogy Magyar Bálintnak nagy tisztessége volt a Batthyány-udvarban. Tán az utolsó levél is, amit Magyar Bálint írt volt, Batthyány Boldizsárnak szólott. Az 1573. év január 9-én írta ezt Hídvégről. Egy nemes ifjút ajánl benne Batthyánynak familiaris-ül. „Nagyságodnak – írja – kommendálok egy inast, kinek Esegváry Mihály a neve. Kérem nagyságodat, mint bizodalmas uramat, hogy az én szolgálatomért vegye hozzája, tanítsa és oktassa. Az míg peniglen az inas nagyságodnak meg nem szolgálhatna, hát azt én szolgálom meg érette nagyságodnak.”
Szegény Magyar Bálint bizony nem sokat szolgálhatott Batthyánynak. Nem sokkal a föntebb írt levele után meghalt. Párnás János 1573. május hó 12-én jelenti Nádasdy Ferencnek, hogy a minap írt már Magyar Bálint úr haláláról. Főlovát a parancs értelmében fölküldé Keresztúrra.
Ez a rövidke jelentés is hirdeti, hogy Magyar Bálinttal nagy vitéz költözött el a világból. A XVI. századi szokás szerint ugyanis csak a legnagyobb hősök főlovát és fegyverzetét szerezték meg az udvar számára.
Magyar Bálint három évtizednél tovább védelmezte Szigligetet és Fonyód várát. Becsülettel meg is tartotta mindvégig. Halála után két évvel azonban a török már elfoglalta Fonyódot, leölvén a benne talált őrséget.

Paál József
műemlékvédelmi szakmérnök

Találatok: 13855
Our website is protected by DMC Firewall!