Időjárás
Naptár
Utolsó hónap augusztus 2014 Következő hónap
H K SZ CS P SZ V
week 31 1 2 3
week 32 4 5 6 7 8 9 10
week 33 11 12 13 14 15 16 17
week 34 18 19 20 21 22 23 24
week 35 25 26 27 28 29 30 31
Címlap Bemutatkozunk A hely szelleme Szigligeti történetek Gazdálkodó őseink – Szigliget gazdasága 1700-1914-ig

Gazdálkodó őseink – Szigliget gazdasága 1700-1914-ig

Tartalomjegyzék
Gazdálkodó őseink – Szigliget gazdasága 1700-1914-ig
2. oldal
3. oldal
4. oldal
5. oldal
6. oldal
7. oldal
Minden oldal

Mielőtt elkezdenénk tárgyalni a címben szereplő témát, szeretném jelezni, hogy a kutatómunkához főleg az 1860 és 1914 közötti egyházi anyakönyvekben szereplő adatokat használtam fel. Ezeket a badacsonytördemici plébánián vezették, és Kovács Károly plébános úr bocsátotta rendelkezésemre, amit szeretnék itt megköszönni. Köszönet jár még Takács Józsefnek a lektorálásért és az információkért, valamint Szabó Tibor Andrásnak, aki szintén segített a kutatómunkában.
Miről is fog szólni ez az írás? Főleg az 1800-as évek második felének és az 1910-es évek elejének szigligeti gazdaságairól. Mivel a fő termelési szektor a mezőgazdaság volt, és ez túl nagy merítés lenne, így az akkori lakosság 80 százalékának neve most kimarad a cikkből, inkább az alkalmazottakra koncentrálunk.
Az 1700-as év úgy köszöntött Szigligetre, hogy a török dúlás után füstölgő romok maradtak a falu helyén. Ezt az állítást sok, a faluval foglalkozó irodalomban hangoztatták (természetesen átfogalmazva), de megkérdőjelezendő az igazsága. Az biztos, hogy a török elleni harc lecsökkentette a népességet a településen, ugyanakkor az adózás miatt egyik félnek sem volt mindegy, hogy mennyire pusztítja el a lakosságot. Valószínű, hogy az őslakosság egy részének leszármazottai az 1700-as évek elején is a településen éltek. A lakosság másik részét a várban szolgáló zsoldosok leszármazottai alkothatták, és valószínűleg a kevésbé elpusztított országrészekből (Felvidék) is települhettek ide gazdálkodók, két családról tudunk, akik onnan érkeztek. A várhegy keleti oldalán és a Királyné szoknyájának lejtőin már az 1500-as években is folyt a bortermelés, ez a hagyomány pedig megmaradt később is. A Martonfalvay Imre által építtetett vároldali pince (az Esterházy pince elődje), valamint a később készült Öreghegyi pince (ma Almás pinceként ismert) jelzi, hol voltak a fő szőlőtermő területek.
Az 1715-ös országos összeírás az alábbi vezetékneveket említi falubeliként: Csik, Vadász, Orbán, Halápy, Hajnal, Szántó, Kankó, Konkoly, Czip, Vizeli, Vigánti, Kondor, Csoma, Takács, Nagy, Szekeres, Batéki, Kiss, Varga, Szőrő, Szabó, Kurdi, Nagy, Komoróczy, Szabó, Rácz, Hegyi. Ezekből a nevekből ma már csak elvétve található Szigligeten, ugyanakkor láthatjuk majd, hogyan változott a népesség összetétele. Az 1700-as években a korábbi birtokos, a tóti Lengyel család rendelkezett Szigliget jobbágyaival. A településről a Mária Terézia által elrendelt Urbárium leírása ad bővebb tájékoztatást. Az urbárium a földesurak és a jobbágyok viszonyát igyekezett rendezni. Ez az 1767-es irat jelzi, hogy Szigliget oppidium, tehát mezőváros. Leírják benne, hogy az urak (Lengyel család) körülbelül 30 évvel korábban próbálták rendezni az úrbéri viszonyokat a település vezetőivel, de ők ezt nem fogadták el, ugyanakkor a törvényileg előírt szolgáltatásokat megtették uraik felé a helybeliek. Tudni kell, hogy egy mezőváros lakóira más szabályok vonatkoztak, mint egy falura, így bátrabban felléphettek uraik ellen. Leírják továbbá, hogy mindenki, akinek van szarvasmarhája, hét napot szolgál egy évben az állatával, anélkül pedig tizenkettőt. Emellett kötelező a hajóvontatási tevékenység a Balatonon és a bozóton (ez jelzi az akkori vízügyi viszonyokat is). Egy 1795-ös térképen (Győry József rajzolta) még feltüntetik a Réhelyben levő kikötőt (rév Fonyód felé), így ekkor még használatban lehetett, itt vontathattak a jobbágyok akkoriban. Aki nem rendelkezik marhával, az tizenkét napot köteles gyalogosan szolgálni, emellett a hajós vagy gyalogos postaszolgálat lebonyolítása Fonyód és Szigliget között is rájuk hárult. Szigliget kocsmáját a város (!) üzemelteti, és a halászat hasznának a tíz százaléka is a városnál marad. A szántóföldek állapotáról is van adat. A gazdagabb rétegnek négytől hét holdig terjedő nagyságú földje volt. A legeltetés szempontjából fontos rétek hiányoztak, többnyire bozótos területek vannak, ez főleg a Balaton magas vízszintjével állt kapcsolatban. Ezáltal a legeltetés is korlátozott volt, így a szántáshoz használt szarvasmarhán kívül nagyállattartás nem lehetett ekkor jellemző. Nagyon fontos, hogy leírja a dokumentum, hogy négy marhát szoktak egyszerre az uraság szolgálatára bocsátani, ezeket pedig a helyi majorban használják. Itt a faluközpontban levő majorról van szó, amelynek épületei már álltak ebben az időben. A szigligeti parasztok kilencedet nem fizettek, csak a szőlők után hegyvámot, valamint az egyházi tizedet. Az egyik mondat szerint „Puszta hely egy sincs az helységben”, tehát minden művelhető mezőgazdasági területet bevontak akkoriban a termelésbe Szigligeten. Az urbarium megemlíti, hogy a településen egy örökös jobbágy sincs, hanem mind szabadosak, eszerint nem függenek a földesuraktól olyan mértékben, mint sok más helyen.